Magyar Viktória tanárnő válaszai:

Ki a kedvenc költője?

A líra műneme nem áll igazán közel hozzám, annyira semmiképp, hogy legyen abszolút kedvenc szerzőm. Inkább egy-egy pillanatban egy-egy vers tud nagyon megérinteni, és azáltal a szerzője „kedvenccé” válni. De ez nem feltétlenül tartós, és nem is életműnek szól. Ha mégis választanom kell, Pilinszky, Kosztolányi és Babits azok a szerzők, akik nem csak életem különböző szakaszaiban, nem csak egy-egy verssel, nem csak ideig-óráig szólítottak meg, hanem verseikkel végigkísérik az életemet. Mindhármukban azt szeretem, hogy komoly mondanivalójuk van, elgondolkodtatnak, nem rágják a számba,
amit üzenni akarnak, hanem megdolgoztatnak, de ezáltal szabadságot is hagynak nekem.

Melyik a kedvenc verse és miért (akár a kedvenc költőtől függetlenül)?

Ez sem könnyű, de amikor először olvastam el a kérdést, egyértelműen Szabó Lőrinc Semmiért egészen című verse villant be, így erre esett a választásom. Azért szeretem, nemcsak olvasni, hanem tanítani is, mert a témája, a szerelem, mindenkit érint, viszont a benne megfogalmazott tartalom, Szabó Lőrinc szerelemről alkotott elképzelése meglehetően sarkos, így 17-18 éves diákokból komoly érzelmeket, akár indulatokat is ki tud váltani. Van, aki nagyon tud vele azonosulni, és van, akit felháborít, olyannal, aki semleges marad a szerelemfelfogásával kapcsolatban, nem sokkal találkoztam. Ezáltal nagyon jó beszélgetések tudnak kialakulni, amiben egy kicsit talán mindenki többet tudhat meg magáról. És hát ez lenne az irodalom lényege! Legalábbis szerintem.

Ha egy könyvet adhatna a mai fiatalok kezébe melyik lenne az? Miért?

Erre a kérdésre gondolkodás nélkül nagyon egyértelmű a válaszom: Ottlik Géza Iskola a határon című regényét. Sokan olvasatlanul unalmasnak, vontatottnak és rossznak gondolják, talán mert kicsit hosszú, és a mai olvasóknak ismeretlen környezetben, egy katonaiskolában játszódik, talán azért, mert a szereplői sokkal fiatalabbak azoknál, akik olvassák, bár valójában nagyjából ugyanott tartanak az életútjukon; talán azért is, mert az időkezelése, az elbeszélésmódja sajátos. De ha ezektől elvonatkoztatunk, az egyik legjobb mű a felnőtté válásról, az identitás megtalálásáról, a belső függetlenség megteremtésének küzdelméről, a kapcsolatokról, az idő és az emlékek szerepéről, amit valaha olvastam. Szerintem 17-20 éves kora körül egyszer mindenkinek el kellene olvasnia.