Hömpölyög velem a kétely,
melyet vizem sodrása szül.
Feszülten áramlok medremben,
a bizonytalanságom
hullámokat csap,
ingerülten, mintha nem tudnám,
honnan jöttem és merre tartok.
Vizem mossa partra a szennyet
és a mocskot.
Már én sem tudom, milyen káros anyagok szállítója lettem.
Magam mögött csupán szemét-tornyokat hagyok,
miket a lassan csordogáló idő egyre magasabbra épít.
Nem szomjúságot oltok,
magamba fullasztom állatok millióit,
kik pár csepp vízre vágynak csupán.
Rothadó tetemek merülnek alá s buknak fel
barnás vizem felszínén.
A balgák úgy hiszik bűneiktől váltom meg őket,
pedig én magam vagyok a bűn.
A könyörtelen igazság, melyet maguk elől titkolva mártanak belém.
Hatalmas vagyok, de csupán apró remény maradt bennem.
Nem tudják, de nem a tisztaságot hozom,
hanem a halált.
Keresztes Emese 10. a
