Álarc

Az éj kormos leplét magamra takarom,
Hogy sötétség terüljön el felettem.
Amit szeretetből tettem, nem tagadom,
De tettetnem kell, hogy elfeledtem.
Legszebb álmaimban is gyötör a múltam,
De hazudni róla megtanultam könnyen.
Az éjszakában rejtőzve álarc mögé bújtam,
Ne lássa senki, mennyit hullt a könnyem.

De meguntam már a ködös sötétséget,
Most a reményt hozó hajnalt várom.
Áloműző Nap, az estének te vess véget,
Hogy szertefoszoljon a sok bús álom.
Vigasztaló fényedet, most kérlek, szórd rám,
Majd töretlen hálám lesz a te kincsed.
Neked megmutatom könnytől ázott orcám,
Ne megtévesztő álarcomat tekintsed.

Könnyeim rólad mesélnek

Várom, hogy könnyem arcom peremére érjen, s majd ottan,
Amint földre pottyan, elfelejtsem miért is hullajtottam.
Szemed pillantása olyan, mint a ködben eldugott táj,
Amit most mégis megtaláltam, mert újra eszembe jutottál.

De így a bánat is meglelt engem, s most megint betemet,
S te mindeközben magadon viseled bús tekintetemet.
De miért látlak könnyes szemeimmel is szépnek téged?
Könnyeim rólad mesélnek, hogyan felejthetném emléked?

Az utolsó könnycsepp majd úgyis elmondja helyettem,
Gyönyörű szép mosolyodat, hogy mennyire szerettem.
De ha könnyeimben elsüllyednék, s elnyelne a mély tó,
Nyújtanád-e segítő kezed, vagy már nem vagyok rá méltó?

Csillagos égbolt

Csillagoktól szeplős a sötét égbolt, hisz’ újra itt az éjszaka.
A bódulat illata cirógatja orromat, érzem, ez a vég szaga.
Megnyugvásra szomjas ajkam a felejtés vizét bőszen issza,
Mígnem körülöttem csak üres üvegek pihennek összevissza.

Ez idáig fél lábbal a múltban jártam, a tegnapban éltem,
S mindentől, amit a holnapok hoztak, esténként féltem.
Most úgy érzem, mindent legyőztem, mi rég volt,
De csak a mámortól látom, hogy fényesebb az égbolt.

Minden névtelen csillag az égen engem hívogatva ragyog,
De mielőtt felmennék hozzájuk, valamit még hátrahagyok.
Mielőtt elfelejtenének, nevemet ezer fa törzsébe vésem,
És csak utána sietek tovább, már vár a temetésem.

Feketébe öltözött emberek közt csak én hordok fehéret.
Mind engem néznek, míg kótyagosan a csillagok közé felérek.
S ha majd esni fog az eső, azok az én könnycseppjeim lesznek,
A rólam maradt emlékek a magasból a mélybe esnek.