Békesség. Ez az első gondolatom, mikor egy apró, hűvös pehely megérinti az arcom. Kiteszem a kezem, hogy a tenyerembe hulljanak társai. Némán szállnak. Kikerülik a tenyerem és a földre esnek.
Már egy ideje itt vagyok. Figyelem, ahogy az apró fehér pöttyök lassan egy tiszta és ragyogó takaróvá állnak össze. Elfedve mindent. Tudod ezért különleges a hó, takar. Olyan, mint egy gyönyörű hazugság.
Emlékszem, mikor még együtt néztük a hóesést. A szobában meleg volt, az ablakon át csodáltad a fehérséget. Szemed csillogott, mint egy kisgyereknek. Könyörögtél, menjünk ki, hadd érezhesd a bőrödön a gyengéd pelyheket. Végül belementem. Te egyből rohantál, hogy felöltözz és engem is sürgettél.
Még most is emlékszem, milyen eufórikus volt a tekinteted, mikor átlépted a küszöböt. A hajadba megragadtak a fehér pihék, melyek eláztatták azt, mire visszamentünk a szobába.
Emlékszem a nevetésedre, ami bezengte az apró kertet, miután elcsúsztam. Én is veled nevettem. Nem is éreztem a hideg földet alattam, csak a gyönyörű hangodra figyeltem. Aztán te is lefeküdtél mellém. Megfogtad a kezem és meséltél az álmaidról, a könyvről, amit még tőlem kaptál, a jövőnkről.
Aztán köhögni kezdtél.
Ekkoriban nagyon sokat köhögtél. Az orvosok azt mondták pár hét és elmúlik. Egyre gyengébb lettél. Aztán egyik este összeestél. Elvittek, beraktak abba a fehér szobába, egy gépre csatoltak és mondták, hogy legyek türelmes.
Vártam. Napokat melyek hetekbe fordultak. Míg nem végre beengedtek hozzád. Mindenki ott volt, körbeállták az ágyad.
Neked csukva volt a szemed, a mellkasod szabálytalanul emelkedett és süllyedt, mintha minden lélegzetvételért küzdött volna.
A szüleid után én beszéltem veled. Megfogtam a kezed.
Az ujjaid, melyek annyi könnyet törölt le az arcomról és mindig lágyan simogattak.
A tenyered, mely a hideg téli estéken, az enyémet melegítette.
A kezed, mi most jegesen és ernyedten feküdt elgyengült tested mellett. Elmondtam, mindent. Hogy mennyire hálás vagyok neked, hogy az életem részévé váltál, hogy milyen csodás vagy, hogy mennyire szeretem a nevetésed hangját, a mosolyod.
Füledbe súgtam azt, amit még egy pár hete féltem volna bevallani. Szeretlek.
Ott maradtam, míg mindenki más is beszélt veled. Ott voltam, mikor a mellkasod többé már nem küzdött levegőért. Elvittek.
Kinéztem az ablakon.
Békesség. Ez volt az első gondolatom. Néztem, ahogy a hópelyhek szállingóznak az égből. Szerettem volna örülni neki, de csak az járt a fejemben, hogy többé már nem láthatom a szemed csillanását, amikor rájössz, hogy esik a hó.
Most itt fekszek, és még mindig rád gondolok. Érzem a hideget a hátamon, hisz nem vagy itt, hogy eltereld a figyelmem róla. Nem fogod a kezem és nem mesélsz többet az álmaidról. Körbevesz a fehérség, de most mégsem azt érzem, hogy bármit is elfedne. Úgy tűnik a hiányodat még egy ilyen gyönyörű hazugság sem tudja megszépíteni.
Kincsverő Csenge 9. kny.
